Bármely, a túlélésről szóló történet lenyűgöző és szinte mindig ijesztő élményt mutat be, amely az ember és a bizonyos körülmények közötti küzdelmet ábrázolja. Juliane Koepcke mindössze 17 éves volt, amikor elvesztette édesanyját és majdnem ő maga is a dzsungelbe veszett. A katasztrófa ellenére, egy zacskó cukorkával, élve kikerült a határtalan dzsungelből.
Juliane Koepcke az egyetlen túlélője annak az 1971 decemberi repülőbalesetnek, amely 92 áldozatot követelt. A LANSA-508-as gép viharba keveredett és egy villámcsapás következtében, amely a repülő szárnyát érintette, a gép lezuhant.
Julianezoológusok gyermeke, akinek kalandos gyermekkorban volt része. A szülők még fiatalkorukban elhagyták német hazájukat, és Dél-Amerika élővilágának tanulmányozására szentelték életüket. Juliane Peru fővárosában született 1954 nyarán.
Mi történt a balesetkor?
1971. december 24. Szenteste, a perui Lima utcáit fényűző nap ragyogtatta be. Juliane boldog volt, alig várta, hogy befejezze a középiskolát és szülei nyomdokaiba lépjen. Örült, mert végre találkozhatott édesapjával, aki több hónapja egy biológiai kutatóállomáson dolgozott Pucallpa városában. Édesapjához vezető útja azonban hosszabb és tragikusabb volt, mint gondolta volna.
A repülő 7 óra késéssel indult, az utasok jogosan dühöngtek, hiszen maga az út kevesebbet, mint egy órát vett volna igénybe, mindössze 750 kilométeres távot kellett volna megtenniük. Fél óra repülést követően azonban a gép egy hatalmas viharba keveredett, egyre sötétebb volt és a sötétséget csak a folyamatosan villogó villámcsapások törték meg. Hihetetlen volt a turbulencia, a gépet föl-alá dobálta és az ijedt utasok kiáltásaitól volt hangos a tér.
„Nem tetszik ez nekem!” – emlékszik vissza Juliane édesanyja szavaira. Ezt követően pedig a lány erős fényt látott, ekkor egy villám csapott a repülőgép egyik szárnyába.
„A székhez szíjazva gyorsan zuhantam valahova. A szél erős fütyülését hallottam a fülemben. A biztonsági öv nagyon erősen szorította a hasamat. Fejjel lefelé zuhantam. Talán a leginkább megmagyarázhatatlan dolog, hogy abban a pillanatban nem féltem. Talán csak nem volt időm megijedni? A felhők között repülve láttam alattam az erdőt. Az utolsó gondolatom az volt, hogy az erdő messziről brokkolira hasonlít. Ezt követően elvesztettem az eszméletem.”
Juliane csaknem 3000 métert zuhant, az esőerdő lombjai azonban tompították az esést. A lány csak másnap tért magához. Fél napjába telt, mire lábra tudott állni és elindulni, ugyanis annyira szédült.
Itt-ott a szörnyű baleset maradványai kerültek a szeme elé – vasdarabok, ruhák, poggyászok, karácsonyi ajándékok. Juliane teljesen egyedül találta magát a semmi közepén. Súlyos agyrázkódást, szalagszakadást, kulcscsonttörést és szemsérülést, szenvedett, egyszóval semmi komoly a katasztrófa súlyosságára való tekintettel. Juliana rövid ruhában volt, elvesztette a szemüvegét és egyik szandálját.
Az első három nap
Első körben anyja keresésébe kezdett, de egy nap sikertelen keresést követően fel kellett adnia. Juliane másfél évet töltött a kutatóállomáson szüleivel, így sokat tudott már a dzsungel életéről. A lány rovarokat gyűjtött, tanulmányozta az állatok szokásait, és megtanulta megkülönböztetni a madarakat hangjuk alapján. Amikor egy patakhoz ért, eszébe jutott mire tanította apja: a legegyszerűbb módja annak, hogy kijussunk a számunkra ismeretlen helyekről, ha találunk egy folyót vagy patakot, és annak áramlatát követjük.
Mivel az emberek általában a vízforráshoz közelebb szoktak letelepedni, megvolt annak az esélye, hogy emberekere bukkanjon. A lány elindult a patak mentén.
Juliane folytatta veszélyes útját, amely tele volt mérgező kígyókkal. Talán furcsának tűnhet, hogy a lány miért nem vette le az egy darab cipőjét, hiszen sokkal kényelmesebben tudott volna haladni. Juliane elvesztette a szemüvegét, ezért nagyon rosszul látott, a gyanús helyeket egy bottal piszkálta meg és előbb azzal a lábával lépett, amelyen a cipő volt, így elkerülve az esetleges kígyómarás bőrrel való közvetlen érintkezését.
Az éghajlat sem kedvezett neki, hiszen nappal nagy volt a forróság, amelyet folyamatos zivatarok váltottak fel, éjszakánként azonban elviselhetetlen hideg volt, a lány meg is bánta, hogy nem vett magához több ruhát a baleset helyszínéről, de ki gondolt akkor erre.
