Hirdetés
A Kék delfinek szigete című könyvet Scott O’Dell írta a 60-as évek közepén, és a gyermekirodalom klasszikusának számít. De kevesen tudják, hogy ez, az egy 12 éves lányról szóló csodálatos mű, valós történet alapján készült. A kaland főszereplője, Juana Maria, aki életének nagy részét a civilizációtól távol, 18 évet pedig teljes magányban töltött, az egyedüllétből való kiszabadulást azonban nem bírta sokáig.
Nem áll rendelkezésünkre egészen pontos adat, sem a születési dátumot, sem pedig a valódi nevet illetően, de Juana Maria valamikor a XIX. század elején született San Nicolas szigetén, amely a kaliforniai part közelében található Csatorna-szigetek egyike.
A történészek Juana életét illetően, csak csekély információval tudtak szolgálni, többek között annyi azonban kiderült, hogy a lány a nicoleño indián törzshöz tartozott. A törzs csak egyike volt a szigeteken található sok őslakos törzsnek. 1848-ban, amikor Kalifornia is csatlakozott az Egyesült Államokhoz, így több törzs is Kalifornia felé vette az irányt.
A nicoleño törzs, körülbelül 10 000 évig élt a szigeten. Hosszú élettörténetük azonban 1811-ben majdnem véget ért, mivel egy alaszkai vadászcsoport megtámadta a szigetet és teljesen megsemmisítette a helyi lakosságot. Juana Maria akkor még kisgyermek volt. A prémvadászok támadása előtt a lakosság körülbelül 300 főt számlált, de 1835-re ez a szám alig érte el a húsz lakost. A nicoleño volt San Nicolas szigetének utolsó törzse.
1835-ben a katolikus papok gondoskodtak a túlélő bennszülöttek evakuálásáról, akik talán aggódtak a túlélők jólétéről vagy egyszerűen minél több bennszülöttet szerettek volna megtéríteni. Ez is, mint ahogy a történettel kapcsolatos sok egyéb kérdés is rejtély marad.
Vajon miért maradt Juana Maria a szigeten és nem távozott a többiekkel? Ez a kérdés is tisztázatlan és most már örökre az marad. Az egyik verzió szerint az elveszett kétéves gyermekét kereste, és amikor visszatért a partra, a hajónak már nem volt nyoma. Egy másik, drámaibb változat szerint azonban, észrevette, hogy gyermeke nincs a csónakban és ezért kiugrott, hogy megkeresse, a rossz meteorológiai körülmények miatt a hajó viszont már nem tudott visszafordulni.
A megmentett indián törzs nem sokáig örvendett a kiszabadulásnak és az új életnek, ugyanis a legyengült immunrendszerük nem volt képes megküzdeni a megváltozott életkörülményekkel és az éghajlattal, rövid időn belül mind lebetegedtek és meghaltak.
Az egyedül élő nő a pletykák középpontjába került a Santa Barbara kikötőjében. Többen is megpróbálták felkutatni, de minden expedíció és keresés kudarcba fulladt mindaddig, míg végül 1853-ban, George Nidever prémvadász legénységével kikötött a szigeten és a nő nyomára lelt.
A Juana Maria nem félt a tengerészektől, hanem ép ellenkezőleg, mosolygott és ismeretlen nyelven beszélt. A kapitány elmondása szerint átlagos magasságú, de még mindig erős és aktív. Az arca kellemes volt, mert állandóan mosolygott és úgy tűnt, szívesen hagyná el a szülőföldjét.
Szerencsére a kapitány legénységének egyik tagja egy őslakos indián volt, ezért valamilyen szinten sikerült kommunikálnia a nővel.
Juana Maria 18 évig teljesen egyedül élt San Nicolas szigetén. Nehéz megmondani, hogy mindez hogyan hatott rá, de az biztos, hogy találékony volt: fókákra és kacsákra vadászott, szárított húst evett, ruhákat készített bőrből és kunyhót épített bálnacsontokból. Amikor csak önmaga társasága volt, ahhoz, hogy ne veszítse el teljesen a kapcsolatot a külvilággal, egy boton rovátkákkal mérte az időt. A megmentő sereget sült hagymával fogadta.
Niveder kapitánynak köszönhetően Juana Maria Santa Barbarába költözött, ahol a férfinak és feleségének hála otthonra is lelt. A pár befogadta Juanát, akinek a nyelv nem jelentett akadályt, hogy megértesse magát Niveder feleségével. Juana Maria nagyon szerette az új lakhelyét, a tornácról állandóan a tengert figyelte néha-néha pedig más bennszülött vendégeket fogadott, akik különböző finomságokkal ajándékozták meg. Az őslakosokkal történt találkozóknak hála, Juana Maria el tudta mesélni élettörténetét és továbbadni azt az utókornak.
Elmondásai szerint a fiával élt a szigeten, aki egy halászást követően többé nem tért haza. Stewen Schwartz régész szerint, nagy valószínűséggel egy cápa támadhatta meg a fiút, aminek következtében a csónakja felborult.
Juana Maria egyértelműen vágyott a társasági életre, hiszen 18 évig senkihez sem szólt. Az új környezet felejthetetlen élményt nyújtott számára, még ha rövid időre is. Sajnos mindössze 7 hetet töltött Santa Barbarában, ezt követően feltehetőleg vérhas fertőzés miatt, 1853. október 19-én örök nyugovóra tért.
Juana Maria bekerült az egyházi nyilvántartásokba, mivel megkeresztelték mielőtt elhunyt volna. Nem csak egy 18 évig egyedül élő nőről beszélünk, aki meghalt, itt egy egész kultúra, nyelv és történelem fejeződött be, hiszen nagy valószínűséggel Juana Maria volt a nicoleño törzs utolsó, a nyelvet is beszélő képviselője, halálával végleg lezárult egy 10 000 éves fejezet.
Hirdetés
Hirdetés